« ...alkotni születtünk erre a földre... »
art-terapia.hu

Közelgő Esemény

Nincs esemény

Eseménynaptár

május 2012
H K SZ CS P SZ V
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Hírlevél feliratkozás







Írásaim
A bolond nő Nyomtatás

A nagyobb üdülőhelyeken általában kialakul a törzsközönség, akik évről-évre ugyanott nyaralnak.

Én is így vagyok ezzel.

Érdekes dolog messziről szemlélni a családokat, mi változott egy év alatt, mióta nem láttam őket.

Ha lemegyek a partra, szinte mindenkit ismerek, de közelebbről senkit sem. Tudom, hogy az ott egy tornatanárnő a családjával. Jó izmos, és mindig fejest ugrik a vízbe. Aztán jön az a kövérkés ember, akinek két fia van. Ezek meg mindig egymást csépelik. Messzebb is ismerősök mennek, egy szatyorban viszik a söröket, most vették a parti büfében.

Aztán a szomszédokról azért többet lehet tudni, velük az ember mégiscsak közvetlenebb viszonyban van. Így jutottam el a „bolond nőhöz" is, aki az egyik szomszédban szokott nyaralni. A „bolond nő" elvált, két felnőtt fia van, és egy kisunokája, akit mindig vár. A szülők azonban többnyire a másik nagyszülő kacsalábon forgó villájába viszik, mintsem ebbe a kicsi lyukba.

A szomszédság meglehetősen kispolgári konform életet élő emberekből áll, akiknek fő kedvtelésük, hogy a szomszédnőjük után fürkésznek. Így aztán hallom, amikor arról beszélnek, hogy a nőhöz „mindenféle" pasik járnak. Hát igaz, a szomszédnő elég feltűnő jelenség. Múltkor piros földig érő ruhában és fehér kesztyűben ment le a partra, a kezében egy rózsával. Tényleg úgy nézett ki, mintha valami romantikus filmből lépett volna ki.

Engem gyakran meginvitált egy kis beszélgetésre, én meg szívesen mentem, és érdekes is volt számomra, vajon mitől „bolond" ez a nő. Persze az idézőjel azért van, mert a szomszédok szokták így emlegetni. Én leginkább csak egy szomorú, összetört embernek láttam. Megmutatta a virágait, fényképeket az unokájáról, hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Szavaiból szomorúság csendült ki.

A házassága tönkrement, de nem szidta a volt férjét, ahogy ezt sokan teszik. Végtelenül magányosnak éreztem. Talán a gyerekei túl szigorúak hozzá? Ki tudja, én csak meghallgatni szoktam az embereket. Leginkább csak a saját fantáziámban szoktam továbbszőni a sorsukat.

Most is eszembe jut a „bolond nő", pedig már sok-sok éve nem él. Biztos nem csak én vagyok így ezzel...

 
FacebookIWIW megosztásTwitterGoogle könyvjelzőStartlap kedvenchezLink megosztása: Del.icio.usAjánlás a linkter.hu-raAjánlás a vipstart.hu-raDiggAjánlom a GururaBlogtér ajánlás
Kényszer Nyomtatás

Rohanás, tolongás, beérkezik a metró. Az emberek felszállnak, elhelyezkednek. Vannak, akik újságjukba mélyednek, mások a semmibe bámulnak, vagy figyelnek valamit. Én figyelek, mindig történik valami...

Az imént felszállt egy csavargó külsejű férfi, szakadt, mocskos melegítőnadrágban, a haja csomókban lóg, karjain sok-sok nylon szatyor lóg, viselkedése feltűnő. Mielőtt leülne, lábával megpiszkál valamit a földön, amit mi nem látunk, csak ő látja. Majd elhelyezkedik az ülésen, egyik kezével a nylon szatyrokat támasztja, a másikban néhány újságot szorongat. Lapozná az újságot, de a szatyrok eldőlnek. Fél kézzel igazgatja, cibálja őket. Újra olvasni kezd. A szatyrok megint eldőlnek. Ideges kapkodás, magában mormog, talán káromkodik. Zavarják a kutató tekintetek.

Mint egy körforgás, úgy ismétlődnek a cselekedetek, egyre gyorsabban, egyre idegesebben, kapkodóbban.

Elnézem ezt a férfit, végigfut a fejemben, vajon miken mehetett keresztül, amíg ide jutott. Elképzelem, milyen lehet a sorsa, hogyan él. Figyelem az emberek reakcióit, s bosszant az a kívülállóság, ahogy szemlélik a férfit. A szemekből nem érzek részvétet, inkább megvetést, „velünk ilyen nem történhet..." tükrözik a szemek. Undorral húzódnak el tőle.

A férfi csak kapkod, igazgat, motyog. Rossz odanézni.

Egyszer csak abbamarad a rítus: a férfi eltorzult arcán mosoly villan át. Áhítattal figyel egy kisgyereket, aki barátságosan beszélget a mellette ülő bácsival, még integet is, amikor leszállnak...

Csak egy pillanat volt az egész. A fény betöltötte a metrókocsit. De nem tartott sokáig. Emberünk arca megint elborult, igazgatja a szatyrait, motyog. Mellette felállt egy anyuka jól nevelt kislányával, majd távolabb leültek...

 
FacebookIWIW megosztásTwitterGoogle könyvjelzőStartlap kedvenchezLink megosztása: Del.icio.usAjánlás a linkter.hu-raAjánlás a vipstart.hu-raDiggAjánlom a GururaBlogtér ajánlás


 
© 2012 art-terapia
A honlapon szereplő szöveg és képanyag Egervári Lilla kizárólagos tulajdona.
Bármilyen másolás, letöltés szellemi termék lopásának minősül, ezért jogi következményekkel jár.